velem.
Amikor felvettem a telefont, a lélegzete gyorsnak és egyenetlennek tűnt.
„Még mindig megvan?”
Összeráncoltam a homlokomat.
„Micsoda?”
„A kendő.”
A hangja olyan sürgető volt, hogy egyenesebben ültem fel.
„Igen.”
„Hol van?”
„Itthon.”
„Biztonságban van?”
A hálószoba felé néztem, ahol a kendőt egy szék támlájára terítettem.
„Miért ne lenne biztonságban?”
Csend következett.
Aztán Lila sokkal nyugodtabb hangon szólalt meg, bár a hangja mögött érezhető volt a feszültség.
„Gondolkodtam azon, amit az ügyvédi irodában mondtam. Kegyetlen voltam. Elragadtak az érzelmek.”
„Nevettél.”
„Tudom, és megbántam.”
Lila ritkán kért bocsánatot.
Amikor mégis megtette,
