Csak azt mondom, hogy az emberek általában a legértékesebb dolgaikat azoknak a gyerekeiknek hagyják, akikhez a legközelebb álltak.”
A bátyánk kényelmetlenül fészkelődött a székén.
„Mikor lenne erre megfelelő az idő?” – felelte. „Azért vagyunk itt, hogy megbeszéljük, mit akart anya. Úgy tűnik, azt akarta, hogy Clara kapjon egy régi takarót.”
„Ez egy kendő” – mondtam halkan.
Lila elmosolyodott.
„Persze. Bocsáss meg. Egy régi kendő.”
Az ügyvéd rosszallóan nézett rá, de ő figyelmen kívül hagyta.
A kezeim az ölemben pihentek, miközben a kartondobozt bámultam.
A kendő, amióta csak az eszemet tudom, anyámé volt.
