Nem telefonon. Személyesen állt ott a rendelőm előtt. Egyenruhában. Felegyenesedett háttal. A szemében nyugalom volt, amit én sosem tudtam neki adni.Odajött hozzám. Én remegett a kezem. Ő csak nézett.
Aztán kimondta:
„Te vagy a múltam. Nem akarok tőled tartani az életemben.”
És mosolygott. Egy hideg, bölcs mosoly volt. Nem volt benne harag. Csak lezárás.Nem tudtam mit mondani. A torkomon akadt minden szó. Elfordult és elment. Én ott maradtam a járdán, egy idegen nővel a szívemben, akit egyszer a saját lányomnak hívtam.A következő nap jött a telefon.
A
„Elhagytam a lányomat… Akkor tért vissza, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.”
